2018. április 5., csütörtök

Lehet-e ennyi csudával betelni?

Megunhatatlan számomra az a sok csoda, ami ilyenkor elborít, minden alkalommal úgy ámulok rá, mintha először látnám.
Az a bátorság, és az a bőkezű ajándék, amit a fák, bokrok, rétek produkálnak ilyenkor a Nap melegétől, megállít, meglep.
Hogy ott is a legszebb ruhájukat öltik - arra a rövid időre - ahol senki sem látja őket, hogy ott is bátran szirmot bontanak, ahol még hideg van, vagy szemét, hogy ott is azt teszik, ami a dolguk, ahol emberi mértékkel semmi értelme. Méricskélés nélkül a legtöbbet adni képességeik szerint...

Hát, ha egyek vagyunk a természettel (ahogy hallom néha), mire fel akkor a sok szorongásunk, és bátortalanságunk, és mélypontunk...
:)))))

csak TEGYÜK A DOLGUNKAT (mindent beleadva, amire képesek vagyunk), ott, ahol vagyunk, azokkal, akikkel vagyunk, ...mindenek ellenére is...

a hangulatért
:))))

Nem tudom nem megtenni, hogy ne induljak neki és ne akarjak mindent lefotózni, míg el nem tűnik...bóklásszak kifulladva, tényleg mindent, a legkisebb fűszálat is a lehulló szirmok utolsó előtti pillanatát, a látható csodák láthatatlan okait, mindent megörökíteni. A hangulatáért. Úgyhogy megyek, és minden lépés után megállok, és hol egyik oldalra hol másik oldalra mosolygok, hol lehajolok, hol felnézek ámulva...











































4 megjegyzés:

  1. Hasonló gondolatok jártak a fejemben. Én sem tudom megunni a tavaszi fotózást. Mondhatnánk azt, hogy minden évben ez van, de mindig olyan csodálatos. A rügyező fák, virágok! Közben meg a madárdal!
    Szépet írtál! :)

    VálaszTörlés