2019. november 19., kedd

Izzó hajnal

Nem tudom megszokni azt a gyönyörű látványt, amit egy reggeli rózsaszín óra - akár a kék óra - látványa nyújt. Ahogy kimentem a konyhába, nem is értettem, azt hittem, a szemközti házból világítanak be, vagy valami ilyesmi, emberi kézre gondoltam először..., ilyen lehetetlen színű fény NINCS, ...ja, de mégis van...
Sosem fogom megunni rácsodálkozni, hacsak egy pillanatra is, ezeket a színeket és fényeket, ...hihetetlen szépségesek, és misztikusak számomra...
Mint valami átjáró, kapu, határvonal a valóság és a "másik világ" között. Jel. Üzenet. Pár pillanatnyi csendes szemlélődés, erőgyűjtés. Próbálom megörökíteni a rossz kis gépemmel, nem sok sikerrel. 





Aztán elillan... és marad a valóság.
Marad a szürke reggel. A mai nap reggele. Nem mint a többi, mert nincs két egyforma reggel (mint én magam sem vagyok mindig egyforma hangulatban), de ez a mai kirívóan különös. 
Méltó ez a reggeli jelenség a tegnap naphoz.
Tegnap volt a  "gyerekekkel szembeni szexuális erőszak elleni harc világnapja", tehetetlen bőgésemmel pecsételtem meg... és gyönyörű blogot találtam, és még gyönyörűbb írásokat, és egy nagyon jó filmet is erről. 


Szeretném, ha  mindenkihez eljutna ez a szörnyűség. Tényként, létező borzalomként él köztünk ez a kimondhatatlanul iszonyatos rettenet-VALÓSÁG. Szeretném minden anyukának és nagymamának felnyitni a szemét, mit tesznek, amikor "szexi" kis fotókat megosztanak a kislányokról, amikor elfordítják a fülüket a segítenivalótól,  Nem tudom olyan szépen megírni, mint a szakértők, de örökre sikítani fogok mindenki fülébe erről (akkor is, ha megsértődnek érte)

"Mert ami ilyenkor valójában történik, az nem más, és nem kisebb, mint egy világ összeomlása. Az élet az első ilyen érintéskor kettéválasztódik. Lesz egy ez előtti élet, egy korábbi világ, és lesz egy új, ami soha, de soha nem lesz már olyan, mint azelőtt. Az élet innentől ezelőtti és ezutáni életre oszlik, és a kettő soha nem tud már találkozni. Lesz egy abúzus (visszaélés, bántalmazás) előtti múlt, és egy olyan jövő, amire ez az abúzálás, mint egy pióca rátelepszik. Vagy mint egy polip, aki a legváratlanabb időben és helyzetekben valamelyik karjával utánunk nyúl, szorongatni kezd, és lehetetlennek tűnik tőle megszabadulni. A gyerek lelke köré fonódik alattomosan és sunyin, hálóként rátekeredik, és sajnos aljasan irányítja őt számtalan helyzetben még felnőtt korában is, gyakran anélkül, hogy ő tudatában lenne ennek.
Egy abúzálásnál megáll az idő, megáll a föld egy időre. Amikor egy gyerekhez szexuális töltettel nyúl hozzá egy felnőtt, a gyerek lefagy. Nem tud megmozdulni, nem tud megszólalni, nem tud érezni semmit, egyszerűen csak megdermed. Teste és a lelke. Érzett már haragot, szomorúságot, csalódottságot, sok mindent, de nincs olyan érzelem, amit egy ilyen helyzetben érezni lehet, csak a totális káosz, a teljes összezavarodottság. Különösen, ha egy olyan felnőtt közeledik hozzá, akit szeret. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, mert gyerekként ezzel nem lehet. Megáll az idő, a föld forgása, a gondolkodása, a teste, a lelke. Megáll, és fogalma sincs, hogyan tovább. Mi lesz ezután? Merre lehet innen lépni?
Érzi, hogy sikítani kéne, de nem jön ki hang a torkán. Érzi, hogy menekülni kéne, de a lábai nem mozdulnak. Érzi, hogy tiltakozni kéne, de nem tud, nem mer. Különösen, ha szereti is a molesztálóját, akkor árulásnak tűnne bármilyen tiltakozás, ellenszegülés, vagy elmenekülés. Totális kiszolgáltatottság, és teljes magány, ami ilyenkor úrrá lesz egy gyereken. Nem tudja, mikor lesz a helyzetnek vége, nem tudja, mikor kapja vissza teste fölött az uralmat, mikor lesz képes újra megmozdulni, odébb menni. Ez az érzés sajnos gyakran tovább tart, mint maga a molesztálás. A világ összeomlott. A teste az ellensége lett, egyrészt, mert nem engedelmeskedett, nem csinált semmit, másrészt, mert mocskos lett. Azzal, hogy a teste cserbenhagyta, és nem tudta kimenekíteni a helyzetből, a lelke is végérvényesen és visszavonhatatlanul beszennyeződött. Tettestárs lett a saját maga bántásában, bemocskolásában. És mivel nem tudta megvédeni magát, azt érzi, hogy ő a hibás, ő tehet arról, hogy megtörténhetett a dolog, ezzel olyan, mintha benne lett volna ő is a történtekben. Ezért végképp nem mer szólni senkinek, mert nem érzi magát ártatlannak. Csapdába került. A lelke zavarodott, és vérzik, a világ összeomlott, a gyerekkornak egy csapással vége lett, a felnőttekben nem bízhat többé. De magában sem. A testében, a védekezőképességében. Megpecsételődött, a stigma a lelkén van, letörölhetetlenül. Bűnössé vált, a mozdulatlansága tette őt bűnössé. Lett egy titka, egy óriási, és rettenetesen nehéz titka, amit egész életében cipelnie kell. Ami megkülönbözteti őt más gyerekektől, ami elszigeteli a családjától, és mindenkitől. Innentől magány vár rá, állandó szégyenérzet, és csillapíthatatlan bűntudat. Az ártatlan gyerekekhez már nem tartozik, a felnőttekhez még nem, és ezek után azt sem tudja, hogy akar-e egyáltalán közéjük tartozni.
Nemrég azt olvastam, hogy a világon egyedül az ember-csecsemő képes belehalni a szeretethiányba. Egy gyerek nem tud élni szeretet nélkül, nem tud létezni anélkül, hogy azt érezze, van legalább egy felnőtt, aki őt szereti. Ha ez a felnőtt történetesen pont az őt abúzáló felnőtt, akkor végképp semmi esély arra, hogy le tudja állítani a folyamatot, vagy segítséget merjen kérni. Hiszen nem veszítheti el a szeretetet. Ezért elfogadja, hogy ez az ember őt így szereti, így mutatja ki a szeretetét.
Kifejezetten sok abúzálás zajlik családon belül, az elkövető gyakran a család rokoni, vagy baráti körébe tartozik. Ez még egy óriási terhet rak a gyerekre, és megakadályozza őt abban, hogy segítséget merjen kérni. Mert sem az ismerősét nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni, sem a szüleit. Ugyanakkor sok gyerek jól fel is méri a szülein azt, hogy mit tennének, ha szólna. Hinnének-e neki, kiállnának-e mellette, megvédenék-e. Iszonyatos mértékű kockázat ez, sok gyerek inkább magában tartja a titkot, és roskadozva cipeli, minthogy szembesüljön azzal a lehetőséggel, hogy a szülei nem hinnének neki, vagy őt hibáztatnák a történtekért, esetleg ha hinnének neki, akkor se védenék meg, mert nem tudnak/akarnak konfliktust a családi, baráti körben. Ez gyerekként olyan elviselhetetlen fájdalom, amit nem lehet kibírni. Ehhez képest egy titkot hordozni évtizedeken keresztül még mindig a kisebb rossz.
Felnőtt, 3 gyerekes nőként, anyaként, pszichológusként most is, és mindig bele tudok borzongani minden ilyen gyerek történetébe. Abba, ahogy a gyerekkorának egyszer s mindenkorra vége lesz. Azokba a dilemmákba, amiken egy bántalmazott gyerek őrlődik. Nem azon gondolkodik, hogy hintázzon, vagy csúzdázzon, nem azon, hogy melyik könyvet olvassa, nem azon, hogy mit húzzon fel másnap az iskolába, de mégcsak nem is azon, hogy hol akar majd tanulni, ha nagyobb lesz, hogy mit akar kezdeni a felnőttkorával. Ugyan a gyerekkora a megkérdezése, és beleegyezése nélkül befejeződött, de a felnőttkoráig még nem lát el. Mert ő olyan dilemmákon őrlődik, hogy melyik a kisebb rossz olyan döntések közül, amik közül mindegyik borzasztó. Az ő dilemmái nem a hétköznapok döntései, sokkal inkább olyan választások, amik a túlélésről szólnak. Mikor először hozzányúltak szexuális töltettel, megsemmisült. Egy megsemmisülés együtt jár egy nyomasztó nihillel, egy "nem is tudom, hogy létezek-e" érzéssel. Egy megsemmisülésből egy cél tudja tovább rugdalni a gyereket, az pedig a túlélés. Nem akar megsemmisülni végleg, mert percekre már átélte ezt az élményt, és rettenetesen ijesztő volt. Ezért hát túlélni akar. Olyan döntéseket kell hoznia, amik a túlélését a legkevésbé sem kockáztatják. Szólni a szülőknek, ha nem biztos benne, hogy mellé állnak, óriási kockázat, ezt nem vállalhatja. Ha a szülő nem áll mellé, nem védi meg, az egy újabb megsemmisülés, egy újabb világösszeomlás. Ezt nem meri bevállalni. Ha elmeséli egy barátjának, de az rosszul fogadja, és elfordul tőle, neadjisten nem őrzi meg a titkot, hanem elmondja másoknak is, óriási kockázat. Akármennyire szörnyű és nehéz, de még mindig azzal kockáztat a legkevesebbet, ha megtartja magának a titkot, még akkor is, ha ezzel egy börtönt húz maga köré, soha nem lesz olyan, mint a társai, korosztálya, soha nem fog tudni már teljesen azonosulni az ő ártatlan gyerekkorból eredő gondolataikkal, és őt sem fogja megérteni senki. Úgy menni kézenfogva más gyerekekkel, úgy játszani körjátékokban, hogy hiába tartotta meg a titkot, mégis érzi a stigmát a homlokán, rettenetes érzés. Úgy járni iskolába éveken keresztül, hogy állandóan mocskosabbnak érzi magát a többieknél, kimondhatatlanul fájdalmas. Aki nem érzett ilyet, elképzelni sem tudja.
Ahogy telnek az évek, a titok teherként nyomja a gyereket, de egészen hozzászokik. A túlélésért mindent meg lehet szokni. Viszont a mocskosság érzés, a mardosó bűntudat és a magány felemésztik az egész lelkét. Mintha a polip csak nőne, és fogva tartaná. Az élet továbbra is a túlélésről szól. Egyrészt. Másrészt arról, hogy ne vegyék észre mások is a mocskosságát. Hogy tudja eltakarni. Mintha az élete arról a keserves próbálkozásról szólna, hogy a szégyenfoltja ne határozza meg őt, és a megsemmisülés elől való állandó menekülésről.
Ha egy gyerek valakinek a kéjes áldozatává válik, az egész élete megváltozik, a traumája rátelepszik az életére, és igen kemény munka visszavenni tőle az irányítást. Traumát természetesen nemcsak a szexuális erőszak okozhat. Szexuális töltetű beszéd, beszólások, kukkolás, gyengédség, tapogatás is abúzálásnak számít. Gyanítom, hogy a kéjéhes felnőttek közül rengetegnek fogalma sincs arról, a kis simogatásukkal, a kis játszadozásukkal mit okoznak egy gyerekben, hogy lopják el a gyerekkorát, hogy teszik tönkre évtizedeit. A bűntudat, amit nekik kéne érezniük, a gyerek részévé válik, marcangolja a lelkét. Ez gyakran állandó önváddá, önostorozássá, önbántalmazássá fajul, a szorongás olyan része és kísérője lesz az életének, mint más gyerekének az iskolatáska. A gyerekekben lévő csillapíthatatlan bűntudat olyan lelki folyamatokat indíthat el, mint a büntetéstől való állandó félelem. Mivel bűnösnek érzi magát, azt gondolja, büntetést érdemel. Ezért a félelem is a mindennapjainak részévé válhat.
Csak remélni tudom, ha molesztáló emberek tisztában lennének tetteik következményeivel, kevesebb ilyen eset lenne. De ezt nem tudhatom biztosan.
A gyerekek nem tudják me too feliratokkal jelezni, hogy ők is voltak már áldozatok. De még ha ki is tudnák, olyan keveset mondana. Olyan keveset fejezne ki. Írhatnám, hogy me too, de én most nem ezt szeretném. Szeretnék az abúzust elszenvedett gyerekek nevében ennél többet mondani. Ennél többre felhívni a figyelmet. Tudjuk, hogy a jelenség létezik, tudjuk, hogy sok gyereket molesztálnak, de azt talán kevesen tudják, hogy egy gyereklélekben milyen folyamatokat indít el egy molesztálás. Ha ezzel tisztában vagyunk, talán jobban figyelünk a gyerekeinkre, talán jobban érezzük annak a fontosságát, hogy beszéljünk velük ilyen sokak számára kényelmetlennek titulált témákról. Biztosítsuk őket, hogy mellettük, mögöttük vagyunk mindig, hogy nekünk bármit elmondhatnak, hozzánk fordulhatnak. Hogy bárkivel vállaljuk a konfliktust azért, hogy őket megvédjük. Hogy ne kelljen a titkával magába burkolóznia egyetlen gyereknek sem, mert hosszú éveit teszi tönkre. Szülőknek, nagyszülőknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak, és egyáltalán minden felnőttnek óriási a felelőssége abban, hogy ezek az esetek ne történhessenek meg. Mert rengeteg eset mögött ott van legalább egy felnőtt, aki a segítségnyújtás helyett inkább félrenéz."

2019. november 16., szombat

Pont jó

Azt álmodtam, hogy egy kis bajor falu egyik házában, egy vendégszobában alszom éppen (ne kérdezd, nem tudom miért), teljesen egyértelműen TUDTAM, hogy ott vagyok. Annyira, hogy amikor felébredtem, szemem még nem nyitva ki, az első gondolatom az volt, hogy de jó ez a takaró: miért nem tudom én otthon ezt így eltalálni: pont nem fázok, és pont nem izzadok a melegtől, ÉPPEN JÓ.....és hallottam a hó hangját, és a havas csendet, és a konyhából a szöszmötölést...
és ahogy lassan kinyitottam a szemem, ráébredtem (szó szerint), hogy itthon vagyok, a saját ágyamban, a saját takaróm alatt!
és az első gondolatom az volt, "ez is egy felírandó örömpillanat" volt, ez a takaró-kellemesség...meg, hogy megfejtsem majd, miért éppen ott "voltam", ahol...(nem vágyom arra a helyre konkrétan, csak valami mégis nagyon összekapcsolt) ...talán a tegnapi koncertünk, a feladat elvégzése utáni megnyugvás is beleszólt, vagy a romániai ősök köszöntek be, vagy sok minden együtt...

Jó volt a tegnap esti koncert. Imádom a színházat...főleg így a színfalak mögé is bejutva, testközelből hallani Szirtes Edina Mókust, véletlenül jelen lenni Edvin Marton színfalak mögötti beszélgetésében, hallani Szakcsi Lakatos Bélát zongorázni, látni híres emberek készülődését, ruháihoz való viszonyát, látni, hogy alakulnak át Gála-fellépőkké színpadra lépve, érezni az emeleten a színpad deszkáinak dübörgését a néptáncosok csizmáitól, és átélni, hogy a fellépők "egy-csapat", az összemosolygást, a segítők profizmusát, a színpad szagát, a kellékek emlékeit, ...imádom.  
és annyira jó volt énekelni ♥

u.i. Most kaptam meg a lányoktól az amatőrfelvételt a "nyitónótánkról": én nem is képzeltem, hogy az a kis embercsoport (alig negyvenen voltunk, nem a teljes kórus), szóval, hogy ez a nézőtéren milyen szépnek hallatszott:







2019. november 13., szerda

Furcsa kedv

Néha néhány órára belázasodok, aztán csak köhögök, máskor gyengébb, aluszékonyabb vagyok, és néha - ez is minden ok nélkül - egész jól vagyok. Csuda se érti ezt a változékonyságot. 
Pedig nagyon nem akarok leroggyanni most, szombaton énekeljük a Carmina Burana-t, imádom, zenekarral, nem akarom semmiképp kihagyni. Igaz, csak az Ó Fortunát (a legklasszabb részét), imádom, a hideg futkos, mikor énekeljük, annyira jóóóóóó.

De ez az átmeneti dülöngélésem arra nagyon jó, hogy itthon heverészek, hol ezt hallgatom meg, hol azt nézem meg, nyugisan lapozgatom az őseimről fellelhető adatokat is, elmélázva, mi mindent kaptam tőlük, milyen életük volt (hihetetlen, hogy MINDIG találok újabb adatokat róluk, ez hihetetlen)... 

Minden mindennel összefügg, erre ma is rá kellett jönnöm. Most említette  valaki Popper gondolatát a boldogságról (pl. hogy szerinte "semmi értelme annak, hogy az ember boldog akar lenni, mert hogy az nem akarat kérdése. ..", és naná, hogy előkerestem ezt a videóját, (szeretek újra és újra néha belehallgatni egyikbe másikba), de főleg azt szeretem, hogy megkeressem, utánanézzek, mire gondolt a másik...:))



hát igen, azt mondja a bölcs, hogy 
" Elhatározni sok minden lehet, de a megvalósulás NEM tőlem függ teljes mértékben. A boldogság egy érzelmi eksztatikus állapot, Az érzelmek pedig NEM állnak akaratlagos szabályozás alatt. Lélektanilag. Akaratlagos szabályozásunk alatt a cselekvésünk, viselkedésünk áll. Nem elhatározás kérdése....Mit tehetek? Legyek nyitott: A nyitottság azt jelenti, hogy nyitott vagyok ha JÖN egy ilyen állapot, de azt is, hogy a nem keseredek el, ha nem jön...." Később pedig, hogy "nem csak arról van szó, hogy magunkat tesszük keserűvé és boldogtalanná, hanem azért van egy társadalmi hatás is . Jung szidta azokat a kollégákat, szerinte, akik minden depressziósból patológiást csinálnak...hisz a világ olyan rohadt, hogy  nagyon sok ember JOGOSAN depressziós.Nem azért, mert beteg, hanem mert nem tudja elviselni az életnek azt a minőségét, amely rá osztályrészül jutott ..."

és a lényeg a végén van, az utolsó mondatok...♥


2019. november 10., vasárnap

Zsúfolt hét

Szerdán az utolsó próbánk volt a nagy jubileumi koncertünk előtt, ezért nem hallgattam meg Bogiék szerdai kórus-koncertjét, szombaton pedig egész nap a kórusommal voltam, ezért nem néztem meg a szombati balettbemutatóját...és ezek nem magyarázkodások, csak így tolult össze. Más fontos események is voltak még hozzá közben, amik végül-is a zsúfoltság érzetét keltették bennem a múlt hétre...., ...de a lényeg nem sokat változott.
Továbbra is kesernyés vagyok. Nem gyógyul. Szövevényes vaskos válságom.

"A belátás kezdete, amikor felfedezzük, hogy az „ellenségünk” szenved. A valódi szeretet jele, ha vágy ébred bennünk a másik szenvedésének megszüntetésére. Legyünk azért óvatosak. Olykor erősebbnek hihetjük magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Az erőnk teszteléseként kipróbálhatjuk, hogy odamegyünk a másikhoz, beszélünk vele és meghallgatjuk. Azonnal felismerjük, hogy a szeretetteli együttérzésünk valódi-e. Az erőnk teszteléséhez szükségünk van a másik jelenlétére. Ha a meditációnk fókuszában egy elvont fogalom, például a megértés vagy a szeretet áll, az nemcsak valódi megértés vagy szeretet, hanem a képzeletünk szülötte is lehet.
A megbékélésben magunk mögött hagyjuk dualisztikus látásmódunkat és azt a hajlamunkat, hogy meg akarjuk büntetni a másik embert. A megbékélés pártatlan, és ellentétes a törekvés minden formájával. A legtöbben állást foglalunk egy érdekellentétben. Hiányos bizonyítékok vagy szóbeszéd alapján megkülönböztetünk jót és rosszat. Úgy gondoljuk, hogy a cselekvéshez felháborodásra van szükségünk. Ám még a jogos és indokolt felháborodás sem elegendő. A világ nem szűkölködik a tettek mezejére lépni kész emberekben. Valójában azokra van szükség, akik képesek a szeretetre és a pártatlanságra, hogy átöleljék a teljes valóságot."   Thich Nhat Hanh: Megbékélés - A belső gyermek meggyógyítása    https://ursuslibris.hu/konyv/megbekeles


Persze, igen, jó volt ott énekelni a többiekkel, jó volt, sírni, nevetni - minden volt -, aztán most meg nem jó visszanézni a felvételeket, nekem nem...a dalokat szeretem, csak a minden mással volt van sok bajom



2019. november 6., szerda

A reggeli szöszmötöléseim

Frissen fürgén felébredek korán...meggyújtok egy gyertyát, bámulom a világosodó égalját, megcsinálom a teámat, kávémat, ...és csacsogok magammal mindenféléről (ilyenkor kellene megjegyezni, mik jutnak eszembe)
Most pl. azon: milyen megjegyzést tett az  "ápolatlan" erkélyemre a vejem, felhívva a figyelmem az alattam lakó szép (műanyaggal frissen beburkolt) erkélyére...és mikor nekem kicsúszott a számon, hogy nincs rá pénzem, meg is állt itt, nem ment tovább: az ő-miben-segíthetne részig már nem jutottunk. Nyilván eszembe jutott, ők most újították fel az egész lakásukat, mondván a gyerekeié lesz...
Innen hömpölyögtem tovább, eszembe jutott egy régi csoportom egyik feladata: "írd össze, kire számíthatsz", ahol zsigerből jött a kérdésem, "mikor miben kire?"

Régesrégen, amikor mindenki születésétől haláláig ugyanabban a településben élt, a rengeteg testvére, unokatestvére, gyerekkori barátja között, berögzött szokások, stabil szerepjellemzők között...még kérni sem kellett, mindenki tudott mindenről, és azt is, kinek mikor miben mi a dolga...
Mostani életemben ebből semmi sincs. Nem csak azért, mert nincsenek rokonaim, és a gyerekeim távol élnek tőlem (és birkóznak a saját sűrű életük sűrű feladataival), hanem mert a "csoportosulások" tematikusak (sarkítok, hogy rövidebb legyen az írásom). 

De érdemes belegondolni, tényleg ilyesmi van, ha megpedzek egy problémát, kétféle reakciót tapasztalok a barátoktól (rokonoktól, ismerősöktől): 1. azonnal mindenki hozzáértővé lép elő, és gyors megoldási javaslatait lövi ki  2. "hagyjál engem ezekkel a hülyeségeiddel" továbblép...
ezeknek az alfajai, a "minekmentoda" hibáztatás, vagy a "temármegint", "temindíg"-tesose" címkézés, és ezek al-al-cifratai...
(nincs idő meghallgatni, zárjuk rövidre, ez és ez a megoldás, gyerünk tovább, mi a következő feladat...),

Megmelegszik a szívem, amikor olyanokról hallok, hogy apukája megcsinálta a fürdőszobájukat, ...a fia eljött és egy egész délután a villanyát szerelte, ...a családdal közösen vásárolták a testvére babakelengyéit, ...a teljes nagy család közösen együtt eszik Húsvét reggel Karácsony másnapján, ...leültek és megbeszélték a ...stb, stb.....

Nekem is vannak "tematikus" kapcsolataim (szükségleteim szerinti célirányos szakbarbárok): tudom, hogy ha meghibásodik az asztali pc-m, Petinek szólok;  ha elromlik a csapom Károlynak (ja nem, mert a múltkori ölelgetési próbálkozása óta nagyon nem, és most persze, hogy az ő munkája miatt szívok);  ha főznöm kell valami olyat, ami több mint hétköznapi, akkor Julikának, mert ő csak  az ételekben él: az a napjai csúcspontja, amikor "és képzeld, amikor már majdnem odakozmált a hús, de gyorsan alárittyentettem egy kis joghurtot, és isteni szaftja kerekedett..."(imádom, de hatodjára hallgatni idegesít, ha épp más foglalkoztat);  ha lelki támaszra vágyom, Mártának (mindkettőnek: a virtuálisnak is, meg a kórusosnak is))); és van aki a maga módján - másként segít-mond rólam dolgokat :), ha kérdésem van, tanácstalan vagyok: Györgyi tanácsot adott (ja már nem, mert nem blogol) ... és van, aki a puszta jelenlétével életkedvet önt belém, ...és van aki a blogok közt csúszkálva, azt mondja mindenre: "hú, ezt köszi most ez nagyon jókor jött nekem", vagy azonnal rákattan a leírtakra valami a saját életéből, és azt siet hozzáfűzni (ezt hívom a "nekem meg" meg a "nekem pont fordítva" ösztönreakciónak), és hát perszehogy van, aki kijavít, helyreigazít, rendez, és olyan is van, aki kizárólag személyesen mossa meg a fejem egy-egy  blogbeírásomra :)
és jó, hogy tudom, hogy kitől mire számíthatok (és azt is kapom): az éves osztálytalálkozókon a milyen sütit, és hogyan sütötted, milyen volt a nyaralásod, hogy sikerült az epeműtéted, mit csinál a lányod, unokád, férjed, pletykák kombókon kívül semmi másra,  a sikeres dolgozónál a sikerei esetleírásaira,  a betegeknél a saját betegségére, ...mindnek a saját szükségleteihez asszisztálok :)

és  vannak olyan pillanatok (helyzetek és feladatok), amikor senki nem tud /nem akar, nem képes/  nekem asszisztálni. :) Főleg ha nem azt kapja tőlem, amire számít :))))

Hát, valami ilyesmikre - nem teljesen ezekre - gondoltam, csak valahogy sokkal okosabbnak tűnt reggel a fejben-beszélgetős  gondolatfonalam, de mire leírtam ide, valahogy már eltűnt az  (elfelejtettem), ami ott az ablaknál még annyira tetszett, hogy a'miatt képernyőt ragadtam...
talán mégis el kellene olvasnom ezt a könyvet :))))


2019. november 5., kedd

és még

és még az jutott eszembe, hogy ha rá is látok már szépséges örömdolgokra, ha gyönyörködni vagyok is képes, és meglátom, hogy milyen szerencsés vagyok, 
hogy pl. ma az orvosnál egy 74 éves bácsi nekem mesélt (jószagúan tiszta és nagyon kedvesen, és ahogy beszélt - legszívesebben odabújtam volna hozzá -, mintha csak a nagyapám szólna, (pedig majd' egyidősek voltunk)..., ...és láthattam az esőben csillanó meseszép színek tömegét, a gyönyörű felhőformákat a délben sötétítő nagy fekete köpönyegeset...és bőrig áztam hazáig, és  frissen törölközve puhába bugyolálva finom teát ihattam az új bögrémből, 
...olyan vagyok most, mint egy kiszáradt folyómeder, és csak hordom és hordom bele az örömlátvány-vízcseppeket, az ajándékok millió szikráit szorgalmasan, hátha majd egyszer újra hömpölygő nagy folyam leszek tőlük - de legalább csörgő patak, mindenki örömére -, ...az összes hócipőcském tele vele, hogy mindenki vigasztalni akar (ne vigasztaljon), tekintsen inkább teljes értékűnek, és kommunikáljon velem ...beszélgessen komoly dolgokról, és az azokban megbújó humorról, ...higgye, hogy érdemes velem beszélgetni, .... és rikkantson fel, amikor meglát egy rúzsos ajakra hasonlatos vörös falevelet ázni az esőben, Kern András örökzöld nótájával :)))) jó , tudom, P.A.), ...és adja kölcsön Fahidi könyvét (egyszer már majdnem elolvastam, de akkor nem esett jól, most meg iszom minden szavát), ...és hallgassa velem az ablak előtt ázó fa susogását, és az erkélyre becsapódó sűrű esőcseppek semmihez sem hasonlítható neszét..., ...és bátorítson, hogy "nem baj, így is jó lesz",és segítsen összetákolni a holnapi meg a holnaputáni feladatokat, hogy igazítsa a lábaimat az első lépéshez, és engedjen menni tovább (hívja fel helyettem a kőművest, aki végre  pontos árajánlatot és belátható biztos időpontot mond, :))))...és jöjjön velem csapot szerelni, ...és merjen kidobálni minden kacatomat, ami szerinte nem kell, és merjek hinni neki, ...és dicsérje meg a bögrémet, a teámat, és az erőfeszítéseimet, na...és hitesse el velem, hogy szombaton képes leszek énekelni a jubileumi koncertünkön, 
és, hogy majd aztán majd én is képes leszek mindezeket (is) adni, 
de ne úgy,. hogy "nemiiiis"
és ne kelljen már magyarázkodni, hisz ez a nyavalyám csupán a mostani pillanatom csak, és nem a fő személyiségjegyem, a "temindig/tesose"címkéket se kelljen lekapirgálnom magamról, ne dőljön be az ordítozásomnak - hisz évek óta ismer - és akarja, kérje, várja -, hogy én segítsek őneki...


 ez PetrikAdrien levele:
ez meg az enyém (mint pillangó):















2019. november 2., szombat

Van az úgy,

van, hogy a stressz átfordul lehangoltságba, világfájdalomba, "depresszióba"...borzalmas, ...és ettől nem leszek se különlegesebb, se vacakabb, egyszerűen kell nekem kis idő, amíg - szerencsés esetben - feldolgozom, megpihenek, megerősödök, átlátok, túllépek. Biokémia (is)

Ilyenkor csak egy ölelés kell, egy jelzés, hogy "értelek", "elfogadlak", egyszerű mellémállás. Kivárás.
Úgyis magamat -hajamnál fogva -: (megmostam)
Tegnap nem ettem semmit (éjjel meg nem aludtam - altatóval sem- ) 
Ma már reggeliztem...úgy érzem magam, mint akit jól elvertek, minden csontom fáj...és csak a szégyen maradt a tegnapi nagy negatív gondolatokból.... 

A szemem már nyitogatom...
és milyen jó: hagyom, hogy észrevegyek ÜZENETEK-et, picuri - másnak tán nem is látható - ajándékokat, simókat, fényeket. Mindenkinek vannak "mankói" érdemes megnézni másokét is (már, ha elmondják) : 


Ann Voskamp blogját (épp most juttatta eszembe, hogy valamikor írtam az ezres ajándéklistámat, meg is kerestem, jólesett átlapozni. 

"Tartsd nyitva a szemed!!!"

Márta, köszönöm a fényeidet♥ és azt, ahogy szóltál hozzám♥

Köszönöm Marla, hogy olyan sok mindenben hasonlítunk...

Köszönöm, Szabó T. Anna ezt a mondatodat a fb-on:"Nem tudok elmenni Kolozsvárra, itt gyújtok gyertyát a nagyszüleimnek. Tegnap láttam egy rózsaszín virágot (ami tavasszal virágzik amúgy), eszembe jutott róla anyai nagymamámék kertje, gyerekkorunk paradicsoma - simogatás volt ez is, üzenet. Amíg élek, el nem múlik a világból az öröm, amiben éltem akkor."

Köszönöm PálFeri atya gondolatait arról, hogy sosem vagyok egyedül (hacsak azt nézzük, hogy édesanyámból, és az összes többi elhunyt őrsömből is hordozok valamit, és amit bennük szerettem, azt képes vagyok továbbadni... 

Köszönöm ma a piacon azt a bácsit, aki olyan kedves volt velem, és a vásárolt áru mellé egyet ráadásnak még becsúsztatott a kosaramba :)

és köszönöm a lányomnak, hogy felhívott és nem kérdezte - tudta -,  hogy vagyok, és azt mondta, ne haragudj, én vagyok a hibás, miért nem mondtam előtte nap...és hogy annyira nagyon hideg és sötét volt, és olyan tömeg volt most is a temetőben...:)


Hálásnak lenni nem nehéz, az nehezíti meg az életemet, ha elfelejtek hálás lenni...(vagy valami ilyesmi Ann Voskampnál):




és lehet, hogy ronda hidegre fordult a derűs napfény (amitől olyan könnyű tud lenni minden), és lehet, hogy adódnak kilátástalan percek, és van, hogy kiabálni kell...de nem ez a domináns, és valahogy mindig lesz :))) és lehet  nem véletlenül történnek a dolgok :)) 
még ugyanolyan x@rul vagyok, csak már annyira fáj a fejem, hogy nem tudok rá figyelni :)))
most sütök egy kekszet (csak úgy) és aztán jól megeszem a tegnapi ebédet (csak elkészül már tán) és aztán azt hiszem egy nagy alvás jót fog tenni...